Kesztyűgyári szürreál

  Alagsor: Két kedves lány fogad, az egyik rögtön karon ragad, és egy a sötét lépcsőzugba vezet. Megnyugtat, ahogy a szemem megszokja a sötétet. Természetesen azonnal neki megyek egy széknek. Kedvesen elmondja, hogy itt leülhetek, és magamba mélyedhetek. Megfogadom a tanácsát. Minden sötét anyaggal van bevonva, de pont a székkel szembe, van egy kis kerek tükör, amiben önnön magam árnyékát láthatom. Valamit kezdeni kell ezzel, így rögtön asszociálok, méghozzá azokra az árnyportrékra, amik neves költőket hivatottak ábrázolni. Várok. Várom a koszorút, de nem akarja az istennek se a fejemre rakni senki. Na jó elég az elmélyülésből.
Elindulok balra egy folyosón. Az első teremben jó magyar ezüstből készült szekrények vannak kibélelve vörös és fekete műszőrmével –gondolom én-, amik a szabás során maradhattak vissza. Ez az anyag gyakorlatilag meghatározza az egész kiállítást. Itt volt, és valószínűleg több mázsányi állt az alkotók rendelkezésére. Elsősorban nem is a szekrények fognak meg, hanem a padlón egyenletesen szétterített puha műszőr, kellemes rajta lépkedni, még cipőn keresztül is.
A következő terembe nem merek belépni, mert azt hiszem, hogy rajzszögek vannak szétszórva. Nem sokat tévedtem, mert a kesztyűkhöz tartozó gombokkal van a cipőtalpamnak dolga. Kedves lilás dekoráció, csilli-villi tüll, rózsaszín „királylányszoba” állapot. Az ott álldogáló lány –lehet, hogy az alkotó- megkérdezi, hogy ’vajh mi a véleményem?’ és úgy kicsúszott a számon, hogy alattomos –mármint a tér-, hogy magam is megbántam. (Ez fajta interaktivitás bizonyos esetben nagyon jól esett, de voltak a kiállításon olyan pillanatok, amikor kifejezetten zavaróak voltak. Szerintem a Jó Istenen kívül a kutya nem tudja belőni ezt pontosan.)
Az előző ’teremhez’ viszonyítva ez jóval kényelmetlenebb volt. A cipőtalpamból legalább két tucat gombot kellett kiszedem. Ezen az oldalon az utolsó szobácskában, kikeményített ingek –kényszerzubbonyok / munkaruhák- lógtak cérnákon, az egyik leesve hevert. Bejött egy lány, és elkezdett jajgatni, és közben bizalmatlanul méregetett, hogy biztosan én tettem. Próbáltam nyugtatni, hogy szerintem jobban néz ki úgy, ha az, az egy le van esve. De nem hitte el. Ekkor rémlett fel bennem, hogy talán el kellene magyaráztatnom vele a koncepcióját, mert én bizony semmilyen különbséget nem láttam, csak leesve jobban tetszett. A lépcsőtől jobbra bújós játék várt. Valamilyen szőrmés burok. A klausztrofóbiásoknak esélyük nem volt. Én is csak a nagyobbat mertem kipróbálni, de a katarzis érdeklődés hiányában egyelőre elmaradt.
Ez fajta interaktivitás bizonyos esetben nagyon jól esett, de voltak a kiállításon olyan pillanatok, amikor kifejezetten zavaróak voltak. Szerintem a Jó Istenen kívül a kutya nem tudja belőni ezt pontosan.
 Első emelet: Jobbra fordulok. A padlót szintén szőrme fedi. Egy srác elém áll, és közli,
hogy csakis akkor léphetek be, ha megcsinálok tíz fekvőtámaszt, vagy egy bizonytalan statikai állapotban lévő csövön tíz felhúzódzkodást. Próbálok alkudozni, mint a piacon. Nem megy. ’Ha nem csinálod meg, nem vagy MÉLTÓ arra, hogy lásd.’ Na bumm. Most akkor ki van kiért? Nálam ez elvi kérdés. Természetesen bennem a félelem, mert soha nem tudtam  öt fekvőtámasznál többet megcsinálni szabályosan, a másikról meg ne is beszéljünk, és semmi kedvem nem volt beégni. Mindegy ez akkor, is elvi kérdés.
Viszont a bal oldali rész mindent feledtetett. A kiállítás legfrappánsabb tere egy ’erdő’ felfüggesztett szőrmecsíkokkal. Volt ösvény, tisztás, faun, halk gitárszó. Egy olyan hely, ahol az ember valóban elidőzhet, és hála istennek nem jön oda senki, hogy ’mit érzek?’.
A következő termeket egy kicsit sajnáltam, mert ezután már csak illendőségből jártam végig ezt a szintet.
Sétálgatok, nézelődök, és ekkor bejelenik két fiú, akik jobb híján elkezdenek a hüvelygombáról beszélni. Szerencsére elmennek mellettem. Iszonyú maníros, de mégis van hatása. Gyanút fogok, és az a kellemetlen diszkonformitás kerít hatalmába, amit akkor éreztem, amikor beléptem az épületbe. Fogalmam sincs, hogy kicsoda
a ’normális’ látogató, és ki a ’beépített ember’. Nem tudom, hogy ez a bizonytalanság -, vagy magány -generálás szándékolt e. Ez nem keverendő össze azzal, hogy egy elhagyatott gyár, nyilvánvalóan nyomasztó, de véleményem szerint ez jóval több volt annál. Ennek az ellenkezőjét állítani azt jelentené, hogy az oda kivonult alkotók
tulajdonképpen nem csináltak semmit. Úgy tapasztaltam, hogy más látogatók is –már ha valóban azok voltak- hasonlóképp feszengtek bizonyos terekben, vagy helyzetekben.
Második emelet: Baljós sejtelem fog el, és először balra fordulok. Gyanítom a gyár összes ajtaját sikerült összeszedni, és egy viszonylag nagyméretű aszimmetrikus kompozícióba összerakni. Egyedül azt sajnáltam, hogy néhány nem úgy volt rögzítve, hogy megtartsa eredeti funkcióját. Jó lett volna nyitogatni, csukogatni, egyiken bemenni, másikon kijönni. De ezt csak a telhetetlenség mondatja velem. Sajnos itt sikerült azért néhány
pesszimistább –véres üvegszilánkok, depresszíven minimál szürke makettek- installációt összerakni.  Értékelhetetlenek voltak, de mégis hasznosak abból a szempontból, hogy lám - lám a fent említett bizonytalanság kiváltásához nem kell akasztott, égetett, szúrt, lőtt, véres, depresszív valamiket mutogatni.Az utolsó állomás jobb oldalt egy női WC. Az Üres Tér Társulat alkalmi színpada / nézőtere. Három nagyvilági -félvilági nő elmélkedik, mondjuk. Tehát, amit most leírok, csupán feltevés. Nagyon határozottan kijött az a fajta disszonancia, ami az elhangzott szövegek, és a helyszín között feszült. Mert ebben térbe alapvetően nem illettek bele ezek a karakterek. Jómagam a következőképp oldottam fel ezt az ellentmondást: Flusztrált kesztyűgyári munkáslányok elmélkednek az öt perces cigarettaszünetben. A másik ellentmondás szintén érinti a koncepciót, de természeténél fogva jóval tecnikaibb jellegű. A tér nem volt elszeparált a színészek szabadon mozogtak a nézők között. ’Szőrmesálakat’ dobtak az ember nyakába, és mind az elmondott szöveggel,
mind pedig a mozdulataikkal azt sugallták, hogy az odatévedt ember része ennek a játéknak. Nem kívül álló, nem egy voyeur, hanem ő is egy kesztyűgyári dolgozó. Viszont –és számomra itt van az ellentmondás- a monológokon, és azokon a pillanatnyi improvizációkon túl, melyeknek egyértelműen a színészek voltak az irányítói, a kialakított rendszer igen törékenynek bizonyult. Amikor feltettem egy, a monológ szempontjából releváns kérdést, hiszen úgy gondoltam, ehhez a hallottak, és a látottak fényében nekem jogom van. Akkor, ha csak egy pillanatra is, láthatóan kizökkentek a szerepükből.
Nem szőrszállakat kívánok hasogatni ezzel az alapvetően aprócska észrevétellel, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ha egy ilyen elven működő előadást hoz létre a társulat, ami egyébként teljesen működőképes, a jövőbe egy ilyen esetleges
’renitens’ helyzetre jobban készüljenek fel, mert nagyon gyorsan, és könnyen összeomolhat mindaz, amit szerettek volna megvalósítani. 

GABNAI János